Interjú Pabar Zoltánnal, a Hungarobirds, madarász túrákat szervező vállalkozás tulajdonosával

- Hogyan kezdődött a kapcsolata a madarak világával?

- Általános iskola hatodik osztályában volt egy kedves biológia-tanárnőm, Faragó Anikó. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy a városban egy természetvédelmi egyesület novella, esszé és tanulmány írására pályázatot hirdetett. Különböző kategóriákban osztogattak díjakat, és ezen a versenyen harmadik helyezett lettem. Az Ecsegpusztai természetvédelmi területet mutattam be kis írásomban, és ez tetszett a zsűrinek. Az első három helyezett részt vehetett egy természetkutató táborban. Jó volt ott egy hetet eltölteni, a szülőktől távol, olyan szakmai körben, ahol a természetvédelemmel, természetmegőrzéssel foglalkozó szakemberek vezették a tábort, és olyan a gyerekek, fiatalok voltak, akikkel ebben a témában jobban el lehetett merülni. Itt mentem először hajnali madárlesre, akkor égett bele az agytekervényeimbe a madármegfigyelés, a madárgyűrűzés, ott találkoztam először a kedvenc madarammal, a selyemgémmel. Innen jött a madarászat szeretete. A tábor után vetettem fel a szüleimnek, hogy mi lenne, ha vennénk egy távcsövet. Akkor még volt lengyel piac, ott megvettük az áhított, talán orosz típusú távcsövet. Onnantól kezdve barátokkal jártam ki a határba biciklivel, vagy gyalogosan.

- Milyen élményt jelent távcsővel madarakat megfigyelni?

- Engem nagyon megnyugtat, kikapcsol, kiránt, kivezet a mindennapi zsizsgésből, zsongásból. Amikor távcsövet veszek a nyakamba, és elindulok kifele madarászni, akkor méterről méterre hagyom magam mögött a gondokat. Amikor pedig kint vagyok, ott már csak azzal foglalkozom, hogy milyen madarat látok, merre van, hogy viselkedik.

- Adminisztrálja is?

- Régen vezettem naplót, tízen- huszonéves koromban minden egyes nap végén végig mentem a fajlistán, mit láttam, még akkor is, ha nem voltam kint madarászni, hanem csak az udvarban figyeltem meg őket. Mostanában már nem. Az érdekességeket fölírom, elküldöm ilyen-olyan fórumokba, hogy ezt láttunk, azt láttuk, erre láttuk. Próbálom fotóval dokumentálni az érdekesebb megfigyeléseket, de napi szinten nem vezetem a listát.

- Mi volt a legszokatlanabb vagy a legizgalmasabb élmény a megfigyelések során. Volt-e olyan madárfaj a gyakorlatában, ami ott és akkor nem volt várható?

- Szerencsére igen. Egyike vagyok annak a kevés madarásznak, aki megélhette madarász életének a kiteljesedését, mert a magyarországi madárfaunára nézve új fajt találtam. Ez a fekete torkú szürkebegy. Kisújszálláson az egyik madárfotós lesem előtt van egy madáretető. Egy téli napon azt vettem észre, hogy hoppá, van ott egy madár, amit még eddig nem láttam. Megállapítottuk, hogy az ázsiai hegyvidékről tévedt hozzánk. Szerencsém volt, hogy észrevettem, hogy meg tudtuk határozni, sőt utána még vagy két- három napig ott maradt a madáretető környékén. Egy madarásznak szerintem nincs nagyobb élmény, hogy egy új fajt tud hozni hazájának avifaunájába. Keveseknek adatik meg ilyen nagy öröm. A legszebb az volt, hogy a hírre jöttek a „twitcherek”, akik ritka fajokra mennek, bárhol is laknak az országban. Zalaegerszegről, Pécsről, a Hortobágyról jöttek megnézni a madarat. Ha jól emlékszem, 120-130 ember jött el, és köztük voltak azok a srácok, akikkel együtt nőttem föl madarászberkekben. Végül Széll Tóni barátom, akit a tanítómesteremnek tartok, is eljutott ide. Amikor maga a tanítómester mondja, hogy „Mester úr, ez szép volt” és gratulál, az megsimogatja az ember lelkét.

- Említette, hogy dokumentációs célból fotózni kezdett. Lett-e ebből nagyobb szenvedély? Amikor nem a megfigyelés van a fókuszban, hanem a fotózás, hogy minél izgalmasabb képet készítsen.

- A torta egészéből ez most már egy hatalmas szelet az életemben. Édesapámmal elkezdtem annak idején horgászni. Aztán a pecabot mellé odakerült a nyakamba a távcső. Majd a távcső lett a fontos, de vittem még a pecabotot. Utána elmaradt a pecabot, maradt csak a távcső. Idővel a távcső mellé egyszer bejött a fényképezőgép. Most a fényképezőgép van a nyakamban, és néha-néha viszek magammal távcsövet. Ha a madarakkal való kapcsolatomat 100 százaléknak vesszük, akkor a madárfotózás a 90 százalékát tölti ki, míg a madármegfigyelés a maradék 10-et.

- Mit ad a madárfotózás a megfigyeléshez képest?

- Van bennem vágy, hogy tanítsak. Amikor elkezdtem fotózni, szinte az elejétől fogva diára fotóztam. Ez azért volt jó, mert a képeket könnyedén meg tudtam másoknak mutatni. A mai napig is döntően ezért készítek fényképeket. Mivel mi abból élünk, hogy természetfotós túrákat szervezünk, fotózok azért, hogy tudjam reklámozni a túráimat. De van egy magasztosabb cél is. Például az, hogy itt a helyi iskolákban a gyerekeknek, amikor van egy rendhagyó természetismereti óra, vagy egy táborba felkérnek, hogy Zoli, csinálnánk egy madarak köré épített szakmai napot, akkor tudjak mutogatni fényképeket, tudjak magyarázni, tudjak mesélni a látott madarakról. Nem művészfotós vagyok, nem azt a vonalat képviselem. Én még oldszkúl madárfotós vagyok. Nekem fontos, hogy látszódjon a képen a madár teljes egészében, ha lehet, meg lehessen állapítani azt, hogy ez ilyen, olyan, amolyan életkorú, a faji bélyegek jól látszódjanak.

- Említette, hogy ebből élnek, a madaras túrákból. Honnan jött ez a gondolat, hogyan indították el ezt a vállalkozást?

- Amióta az eszemet tudom, arra készültem, hogy természetvédelmi őr legyek. Ezért mentem el tanulni Szarvasra, mert akikkel én találkoztam, szakmai előadókkal a természetkutató táborokban, szinte mindannyian természetvédelmi őrök voltak, és nagyon sokan a szarvasi főiskolán végeztek. Utána az államigazgatásban dolgoztam Budapesten majdnem egy évet, de besokalltam a négy fal közötti papírmunkától. Közben a nemzeti parkos ismerőseim is panaszkodtak rá, hogy megfulladnak a papírmunkától, mert a terepi munkaórára szinte dupla annyi adminisztrációs tevékenység jutott. Itt volt az a pont, amikor eldöntöttem, hogy én még egyszer irodista, papírozós emberke nem szeretnék lenni. Tudtam azt, hogy a természettel kapcsolatban akarok maradni, és jött az elhatározás: madármegfigyelő-túrákat fogok vezetni. Akkor a Hortobágyon Oláh Janóék ezt már csinálták. Lehetett látni, hogy mivel foglalkoznak, hogy dolgoznak. Nekem volt egy nagy hátrányom, az, hogy idegen nyelvet csak a németet beszéltem. Ezért kimentem Angliába nyelvet tanulni, ott éltem 14 hónapot, és mire onnan visszajöttem, addigra már a Hungarobirds honlapja fel volt töltve túraleírásokkal, minden készen állt, és akkor elindítottuk a hirdetést. Nagyon hamar kiderült utána, hogy ez így nem fog menni. Volt tíz érdeklődő a túránkra, és ebből csak egy ember jött el. A többi kilenc azzal magyarázta a visszatáncolását, hogy ő szeretne részt venni egy ilyen túrán, de csak akkor, ha lehet fotózni is a madarakat. Mi meg csak madármegfigyelő túrákat hirdettünk. Ezt felismerve felépítettem az első két fotós lesemet. Rögtön lehetett látni, hogy ez lesz az irány. Utána elkezdtem leseket építeni, és felderíteni azokat a helyszíneket, ahol lehet madarakat fotózni, jó körülmények között, szép háttérrel stb. Így indultunk.

- Hány lest működtetnek?

- Tizenkettő-tizenöt lessel dolgozunk. Van, amelyik télen üzemel, van, amelyik csak nyáron, van, amelyik egész évben. A legtöbb a Nagykunságban: Túrkeve, Kisújszállás határában. A munkámnak a 90 százaléka itt zajlik, itt érzem otthon magamat. De vezettem fotós túrát Gemencben, rendszeresen járunk az északi hegyekbe fotózni, a madármegfigyelések során bejárjuk szinte az egész országot.

- Mondta a lesek számát, ez körülbelül hány madárfajt jelent.

- Szerintem egy túrán kifejezetten jól megfotózni ötven fajt lehet. Van olyan itatós les, ahol egy délután alatt 15-18 madárfajt simán meg lehet fotózni szépen. Ezeket ki lehet egészíteni autós szafarival. Van nálunk néhány jó madarász hely. A legérdekesebbek talán a rizsföldek, amikor tavasszal elárasztják őket, rengeteg parti madár van rajtuk. Az év során költenek benne, táplálkozó területnek használják a madarak ezeket a tereket. Rengeteg mindent lehet látni.

- Hány országból érkeztek eddig a vendégek, mi volt a legkülönlegesebb, ahonnan jöttek.

- Afrikát kivéve az összes kontinensről voltak már vendégek, beleértve Ausztráliát is. Dél-Amerikából például Chiléből volt fotós vendégem. Alapvetően minden ember érdekes, aki idejön, és ezzel foglalkozik. Jellemző a vendégekre, hogy természet szerető emberek, de jönnek turisták is, akiknek nem sok közük van a madarakhoz. Amikor kezdtem, 2007-ben, akkor a madárfotózás inkább a hozzáértő, madarakat ismerő embereknek a hobbija volt, míg manapság nagyon fölhígult, ez most már szabadidős tevékenység, kikapcsolódás. Jött például Angliából egy nyugdíjas bankár hölgy, aki a nap végén a képernyőn mutatta nekem, hogy miket fotózott, és akkor jegyzetelte a magyarázatomat, hogy melyik milyen faj.

- Történt-e a gyakorlatában olyan, hogy valakit sikerült elkötelezetté tenni a madármegfigyelés iránt? Mint ahogy egy gyerek elmegy egy madarász táborba érdeklődőként, és hazajön úgy, hogy az életét meghatározza az, hogy madarakat megfigyeljen. - Szerintem nagyon nem is kell messzire mennem, mert itt van feleségem példának. Nem sokkal azután, hogy megismerkedtünk, egyszer kimentünk a Berettyó-partra, hogy megnézzük, milyen récék úszkálnak a befagyott folyó lihogóján. A feleségem erről az alkalomról csak arra emlékszik, hogy fagyoskodtunk, karikára fagyott. Pedig a távcső okulárján keresztül megfigyelt récék gyönyörűek voltak. Manapság már, ha szóba elegyedik egy madarász vendéggel, teljes természetességgel sorolja ezeknek a récéknek a nevét. Ő hatalmas átalakuláson ment keresztül.

- Nem csak Magyarországon szerveznek túrákat. Ez hogyan alakult?

- Magyarországon két nagy fotós szezon létezik a madaraknál. Van a nagy téli fotós szezon, a madáretetőknek a környékén fotózunk, vagy szép zúzmarás ágakon. Ez december, január, február. Utána a tavaszi és a nyári szezon áprilissal indul, majd május, június, és még talán július közepéig eltart, viszont utána elkezdődik a vonulás. A madaraknak a tollazata, ilyenkor már csapzott, vedlett, kopott lesz. A fotósokat akkor érdekli például a szalakóta, amikor gyönyörű kék színű a ruhája, amikor már fakó, úgy nem igazán vonzó. Ha ezt így összeszámoljuk, akkor az év során körülbelül fél évet, hét hónapot van szezon, további néhány hónap lesfejlesztésekkel, -karbantartásokkal telik. Viszont ilyenkor lehetne aktívabban dolgozni. Ezekre az időszakokra találtuk ki, hogy elmegyünk külföldre, azokra a területekre, ahol akkor is izgalmas fotótémákat lehet találni. Általában ezek őszi színekkel tarkított madárfotózások, de például Szlovéniában csak medvére megyünk ki. Lengyelországban pedig farkasfotózás és bölényfotózás túrát szoktam vezetni.

- A nyugalmi időszakban leseket újítanak, javítanak, fejlesztenek. Jól gondolom-e, hogy a fotózott madarak életfeltételeinek a jobbításával is foglalkoznak?

- Igen. Csak pár példa erre. Van egy gyepünk, amit két oldalról elkezdett összeszorítani a gyalogakác. Ezt visszavágjuk, visszaszárzúzzuk. Vizes élőhelyeken pótoljuk a vizet, hogy ne száradjon ki a tavunk. Kaszáljuk a gyepeket. Természetesen ezek döntő többségét természetvédelmi szakemberekkel, nemzeti parkok őreivel egyeztetve tesszük, mit szabad, mit lenne érdemes csinálni, hogyan lenne érdemes csinálni. Ezen kívül madárodúkat telepítünk, tisztítjuk a működőket. Van, hogy a nemzeti park madárodúinak a kezelésében is segítünk.

- Van-e valami látványos eredmény, amit fel tudnak mutatni, vagy mondjuk egy faj, ami szaporodni kezdett, miközben előtte már csökkent az állománya?

- Nemrégiben, két-három évvel ezelőtt elkezdtem egy ún. „digógödröt”, egy kubikgödröt kiépíteni madárfotózásra alkalmas területté. A digógödör közepén volt körülbelül tíz négyzetméternyi nyílt vízfelület. Ebben néhanapján költött két tőkésréce és egy pár nyári lúd. A nádasban pedig költött bölömbika. Természetesen nádi énekesek is voltak benne. A digógödörnek a feléről leszedtük a nádat, másik felén maradt a régi avas nádas borítás, így az új, kitisztított részen lett egy hatalmas vízfelület, sekély tocsogós partizónával. Idén költött rajta két pár kis vöcsök, volt vörös gémünk, egy költőpár, volt egy pár barna rétihéja, megmaradtak a récefélék, a nyári lúd, volt bölömbika költésünk, és ez a sekély vizű parti zóna rengeteg parti madarat odavonzott a területre. A vonulási időszakban egyértelműen látszódott, hogy a digógödör élete felpezsdült, teljesen megújult.

- Ma divat a madárfotózás, a szabadidő eltöltésének egy lehetséges módjaként. Érez-e tendenciát, hogy ez fejlődik, vagy stagnál? - A Covid-évek kivételével töretlen az érdeklődők számának a növekedése. A vendégek jönnek, keresnek bennünket, érdeklődnek a fotózási lehetőségek iránt. Természetesen, hogy a vendégeket megtartsuk, szükséges, hogy új leseket építsünk, új lehetőségeket kínáljunk nekik, mind területben, mind a fajokat illetően.

- Volt-e a vezetett túrákon érdekes, szokatlan helyzet, vagy valami nagyon váratlan?

- Egy történet nagyon megragadt az emlékeim között. Ez a sötét oldal. Hollandiából érkezett hozzám két vendég. A repülőtéren vártam őket, beszálltunk az autóba, elindultunk haza. Kisvártatva megszólalt az egyik férfi, hogy valamit el kell mondania. „Ez izgalmasan kezdődik” - mondtam magamban. A kollégámnak – folytatta – végstádiumú hasnyálmirigy rákja van, és azért jöttünk, hogy egy utolsó szép, közös madárfotózós emléket tudjon magával vinni. Miután ezt megosztotta velem, arra kért, hogy a túra során ne menjünk döcögős útra, mert a daganat bármelyik pillanatban szétrobbanhat a rázkódás hatására. Mindenki el tudja képzelni ezt a hetet!! Jól sikerült a túra, sok szép madarat láttunk, jó képeket készítettek a vendégek, viszont amikor visszaértünk a repülőtérre és elbúcsúztunk, utána másfél órát ültem a parkolóban az autóban teljesen kimerülten. Megkönnyebbültem, hogy végre végetért életem egyik leghosszabb hete. Van persze vicces történet is. Angol vendégek érkeztek hozzám, és az egyik hölgy jelezte, hogy ő már tapasztalt fotós, ez a második fotóstúrája. Hamar kiderült, hogy a hozzáállásával komoly problémák voltak. Egy téli fotózáson a sas lesbe még a hajnali sötétben megyünk ki és sötétben jövönk haza késő délután. A hölgy viszont kijelentette, hogy nem szeretne fölkelni korán reggel. Végül meggyőztük, hogy mégiscsak keljen föl és jöjjön ki velünk a lesbe, mert napközben nem tudok érte menni. Fölkelt, ám kint a lesben felvetette, hogy mivel én ugyanolyan géppel dolgozom, mint ő, a gépét odatenné az enyém mellé, és amikor látok valami érdekeset, akkor kattintsak mindkét géppel. A lesbe hajnali hatkor érkeztünk ki, és ő mögöttünk kb. 10-11-ig aludt. Volt aztán egy svéd csapat, akik kifizették az egész túrát úgy, ahogy van, de csak a délelőtti fotózásokra jöttek el, mivel délután öt órakor kezdődött a foci-vb.

- Milyen korosztály szokott a túrákra érkezni?

- Döntő többségében nyugdíjas vendégeim vannak, vagy ha nem is mindenki nyugdíjas, de 55 fölötti korosztály, akiknek már van ideje, pénze, igazából már nem kell foglalkozniuk a gyerekekkel. Ők utaznak, élvezik az életet, jönnek madarász túrákra. Ez a döntő többség. A másik korosztály a 25 és 30 év közöttiek, akik már befejezték a főiskolát vagy egyetemet, még nincsen gyermekük, de van munkahelyük, ahonnan van pénzük. A legfiatalabb vendég, ha annak nevezhetem Dani fiamat, ötéves korában már jött velem. Őszapókat fotóztunk. Nagyon-nagyon szívet simogató érzés, amikor az ember a saját gyermekével van kint, aki szintén érdeklődik a természet iránt. A természet szeretete, a fotózás iránti fogékonyság, többnyire családi, szülői indíttatás, vagy esetleg a madarász tábor hatása. Én az édesapámnak köszönhetem, hogy ezen a pályán elindultam. Akiknél nincs meg ez a vonal, azoknál is fontosnak tartom, hogy találkozzanak a témával. Ezért szoktam itt a helyi iskolákban elvállalni rendhagyó természetismereti órákat. Van olyan gyermek, aki a mai napig emlegeti azt, hogy Zoli bácsi, amikor azon a napon behoztad azt a les sátrat, milyen izgalmas volt, és megvan-e még az a nagy fényképezőgéped? Megmaradt benne, hogy az egy jó nap volt, az egy izmos dolog volt, nem csak egy unalmas előadás, PowerPoint vetítéssel. Erő van abban, hogy ilyenkor kipakolok mindent, hogy lesátorban tudnak mászkálni a gyerekek, távcsövek vannak, nézelődünk velük.

Fotók: Pabar Zoltán