Általános-e, hogy egy természetvédelmi őr állami kitüntetést kap, méghozzá nem is kicsit, a Magyar Bronz Érdemkeresztet?

Nem, de ezzel nem a magam érdemeit akarom nagyobbítani, hanem inkább a természetvédelmi szakma az, ami kevésbé ismert és elismert. Egyébként van a szakmánknak kitüntetése, a Pro Natura Emlékplakett, amit természetvédelmi ismeretterjesztési munkámért, azért, ahogyan a hortobágyi tájat és annak élővilágát fotókon megörökítem, 2020-ban átvehettem dr. Nagy István agrárminisztertől. Sokat nyomott a latban, hogy 2023-ban volt a Hortobágyi Nemzeti Park 50 éves, amely fokozott médiamegjelenéssel társult, és ebből vastagon kivettem a részemet mind a fotóimmal, mind az előadásaimmal. Abban az évben a Magyar Nemzeti Bankkal együttműködve egy emlékérmét is kiadtunk, és vélhetően így a figyelem középpontjába került a munkásságom.

Mi a feladata egy természetvédelmi őrnek?

Rólunk mindenki azt gondolja, hogy egész nap kint vagyunk a területen, csodáljuk a madarakat, számoljuk a vadakat, megfogjuk a békákat, satöbbi. Ez részben igaz, de ennél változatosabb a munkánk. Sokszor csak a számítógépnél ülünk, vagy megbeszéléseken, tárgyalásokon veszünk részt. Ez utóbbi nem a kedvencünk, de része a feladatainknak.

Mi szabjuk meg a jogszabályok keretein belül például azt, hogy melyik területen mikor milyen gazdálkodási formát lehet végezni. Ez egy aktív természetvédelmi beavatkozás. Amikor például fészket rak a területen a túzok, igyekszünk a szezon elején földeríteni, hogy pontosan hol. Nem keressük meg a fészket, csak a madár viselkedéséből következtetünk a helyre. Amikor április végén elkezdődik a legeltetés, beszélünk a gazdával, hogy legyen szíves azt a néhány hektárt a költési, illetve legeltetési szezon elején, május végéig, ne használja. Ne menjen oda se a pásztorkutya, se a jószág. Vagy amikor egy a természetes növénytársulásoknak nem megfelelő növény jelenik meg a területen, akkor arról beszélünk a gazdával, hogy legyen kedves azt a részt fokozottabban legeltetni, áthajtani a jószágot rajta, hogy a taposással meg a legeltetéssel vissza tudjuk szorítani a növényt.

Itt születtem Balmazújvároson, sosem akartam innen elmenni. Ahol gyerekként játszottunk, még nem volt nemzeti park, de már akkor fölismertük, milyen értékes. Fociztunk, fogócskáztunk, ipiapacsoztunk, bújócskáztunk, bunkert építettünk a város szélén, mindig a természet közelében. Aztán 13-14 évesen hasonló, madarak iránt érdeklődő társakkal találkoztam, és kezdtük járni a város határát, amely talán még most is Magyarország egyik kiemelkedő természeti értékének ad otthont. Azok a városszéli szikesek már mind a nemzeti park részei lettek, részben az ifjúkori munkánknak, monitoring adatoknak, meg az elkészített tanulmányainknak köszönhetően. Eleinte úgy gondoltam, hogy a körülöttem lévő világ természetes. Aztán gyarapodott az ismeretem, rájöttem, hogy ez micsoda kincs, hogy mennyire nincs ez máshol az országban, de egész Európában is ritka.

Az egykori baráti társaságból nagyon sokan a természetvédelemben helyezkedtek el. Van, aki civil, van, aki állami vonalon. Ebből a csapatból néhányan nemzeti parkosok lettünk. Többen mindmáig napi szintű, baráti kapcsolatban vagyunk. Nagy mérföldkő volt, amikor '93-ban alapítottunk egy egyesületet, és pontosan azt a célt tűztük ki, hogy az ilyen város környéki vizes élőhelyeket visszaállítsuk olyannak, ahogy anno megismertük, vagy pedig irodalmi leírások és idősebb kollégák elmondása alapján annál is jobb állapotba hozzuk.

Miért kezdett fotózni? Ráébredt egy napon, hogy jó lenne megörökíteni, amit lát?

Pontosan így történt. Amikor már tudatosan jártunk madarászni, a megfigyelt fajokról gyermeki lelkesedéssel osztottuk meg az információkat az akkori informális csatornákon. Elküldtük az adatot a Madártani Tájékoztató /A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) 1977-ben indította el, mint első folyóiratát. Kezdetben két havonta, később negyed, majd fél évente jelent meg 1990-ig. Rövid madártani cikkeket, beszámolókat, faunisztikai tájékoztatókat, valamint az Egyesület közleményeit tartalmazta./ szerkesztőségébe, és amikor fél évvel vagy egy évvel később meg is jelent, az ország más vidékeiről gratuláltak nekünk. Kezdtük úgymond helyén kezelni a dolgokat, és ezzel párhuzamosan napról napra nőtt az az igény, hogy a megfigyeléseket jó lenne valahogy meg is örökíteni. Azért is szükséges ez, mert folyamatosan változik a természet körülöttünk.

A Hortobágyon például van egy csomó olyan faj, amit gyerekkorunkban nem láttunk, vagy extrém ritkaságként kezeltünk, és ma már mindennapos látvány. Ilyen a kis kárókatona, '91-ben lokális szenzáció volt, hogy láttunk kettő példányt Balmazújvároson, ma meg már ezer párban fészkel itt a térségben, vagy a bütykös ásólúd, ami abban az időszakban ritkaságnak számított, ma meg már ott költ a városmenti tsz-telepek szénatárolóiban, ami örvendetes, de nyilván valamit jelez. A globális éghajlati változásoknak vannak nyertesei és vesztesei. Nyilván a rovarok meg az emlősök esetében ugyanígy lehetne példákat sorolni.

A fotózásom egy orosz fényképezőgéppel indult. Az első madaras fényképeimet egy hajdú mosógépnek a papírdobozából eszkábált, úgymond lesátorból a saját házunk udvarán a madáretetőnél készítettem. Később a bátyám vett nekem egy 300 milliméteres orosz optikát, amivel már értékelhető madárképeket készítettem a kor színvonalán. Ismét pozitív visszajelzéseket kaptam, hogy ezeket a képeket értékelik, látják és örömet okozok másoknak ezzel. Megjelentek az első fotóim nyomtatásban a Búvárban, meg az MME különböző lapjaiban, a Madártávlatban meg a Túzokban. Ugyanígy külföldi lapokban is, és ez jó visszajelzés volt, hogy van igény arra, amit csinálok, és valószínűleg jól is csinálom, mert tetszik másoknak.

Változott-e valaha az ok, amiért fotózik?

Nem. Ma is szeretném megmutatni azokat a csodákat, amik a munkámból, a személyiségemből fakadóan körbevesznek. Inkább vagyok madarász, mint fotós, de ezt jól tudom kombinálni azzal, hogy türelmes vagyok, megvannak a lehetőségeim, Magyarországnak egyik legcsodálatosabb vidékén élek, én legalább is annak látom. Szokták kérdezni, hogy pályázok-e. Sosem voltam pályázatos, nem éreztem belső indíttatást arra, hogy megméressem a képeimet. Ritkán pályázom tehát. Egyébként pont a Birdo lenne az, ahol indulnék, ha nem ülnék az asztal másik oldalán. De voltak sikereim, nem tagadom, például életemben először, amikor neveztem a Magyarország 365-re, rögtön sikerült egy második díjat, meg egy közönségdíjat megnyerni az egyik fotómmal.

Spontán fotózik, vagy felkészül?

Mindegyikre van példa. Az utóbbi években, a koromnál fogva, meg a leterheltségem miatt kellenek dedikált napok, amikor kitűzöm, hogy fotózni fogok. Sokszor ugyanis elsodornak az események. Ennek ellenére is van, hogy eltervezek valamit és nem az jön össze, vagy éppen adódik egy olyan természeti jelenség, amikor mindent félre kell tenni. Pont most vagyok egy ilyen projektben benne. Itt nem túl messze az otthonunktól fészkelni kezdtek a réti fülesbaglyok. Utoljára ilyen számban talán 2013-ban voltak, és ezt valamilyen módon szeretném megörökíteni. Vagy ugyanilyen példa a nagy godák védelme és annak dokumentálása. A természetvédő vénám erős, tehát nem fotózok mindenáron. Fölmérem őket, lehetőségeimhez mérten sok időt töltök azzal, hogy megfigyelem a madarak a viselkedését.

Ma már videókat is készítek. Van egy kiforrott technikám, hogy a zavarásuk nélkül, de mégis extrém közeli felvételeket tudok készíteni róluk. Ezekkel is nagy sikert szoktam aratni. Persze ott van mindig nálam a fényképezőgép, és ha egy olyan szituáció adódik, akár, ha különleges a fény, akár egy tájban lévő különleges együttállás, két madárfaj együtt, vagy egy gémeskúton sas üldögél például, vagy egyszerűen olyan viselkedését látom a madárnak, ami érdekes, időt szánok a fotóra. Néha belefeledkezem a pillanatokba. Ma teleszkóppal nézegettem a godákat meg a récéket, közben két parlagi sas tépett valami zsákmányt a szép lapos esti fényekben, ilyenkor egyszerűen elfeledkezem az időről.

Mit szeret igazán a Hortobágyban?

Többen föltették a kérdést, de nem tudok jó választ adni rá. Mint ahogy másnak is a szülőföld szeretete, nekem a Hortobágy a szülőföld tényéből fakadó megmagyarázhatatlanság. Biztosan van benne valami szakrális. Kinézek az ablakon és öt kilométeren át nem látok semmit, csak a horizontot. Meg a zöld 5-10 árnyalatát, a varjak, bíbicek röptét. Nehezen tudom szavakba önteni.

Képekben gondolkodom. Szabadon tud szállni a tekintetem. Szabadságérzetet ad. Vagy a csend, ami valójában a természetben soha nincsen, mégis annak hívjuk. Egy-két nap után, ha nem vagyok itt, már vágyom arra, hogy a szemem ne ütközzön bele semmibe. Talán emiatt is szeretem például a puszták mellett még a sivatagokat. Valahogy jobban vonzódom a nagyobb nyílt sivatagi élőhelyekhez, mint mondjuk egy esőerdei környezethez. Részben ezért is az egyik legnagyobb élményem a mongóliai utam. Nagyon sok Hortobágyhoz hasonló tájakon jártunk. Kifejezetten kerestük azokat az ott jellemző fajokat és az élőhelyeiket, amelyek nagyon-nagyon analógok a Hortobággyal. Sok közös fajunk van, ám ami nálunk ritkaság, ott teljesen közönséges. Vizsgáltuk azt is, hogy ottani állattartásban mik azok a faktorok, amelyek ott még megvannak, nálunk már nincsenek, és azt kell, hogy mondjam, hogy sikerült egy csomó összefüggést feltárnunk.

A Hortobágy talán az egyik legnagyobb összefüggő természetes élőhelyfolt Magyarország területén, de mégis Európában az emberi tevékenység annyira begyűrűzött, hogy nagyon kevés olyan természetes folyamat van, ahol nincs már hatása. Mongólia jóval nagyobb ország, kevesebb emberrel, kevésbé vannak szabályozva a dolgok. Ugyanúgy néz ki az élőhely ott is, mint itt, de lényegesen nagyobb kiterjedésben. Egy nagyon nagy különbség azonban van. Ott például a vizek szabályozatlanok. Ott jön a víz, megmarad, elpárolog, a felesleg elfolyik. Nálunk mi van? Nem jön a víz, mert mindent csatornába kényszerítettek. A klíma is jóval szárazabb, mint mondjuk 30-40 évvel ezelőtt. Ez a felismerés vezetett bennünket ahhoz, amit egyébként már 30 éve mondunk, és ma már a politika is hangoztatja, hogy itt kell tartani a vizet, hiszen régen is volt víz. Azok a szintkülönbségek, amelyek Hortobágyra is jellemzőek, holott egy sík vidék, mégis nagyon nagy szintkülönbségek vannak, persze ezen lehet mosolyogni, mert itt néhány centiméter is nagy különbségnek számít, de pontosan ezek a picike változások óriási léptékű kiterjedésű vizeket tudnak szabályozni, indukálni, csak az ember ezeket tönkretette. Kisimította, becsatornázta, lezárta, vagy éppen kinyitotta, és ezeket a mostani természetvédelmi törekvéseinkben igyekszünk visszaállítani. Akár nagy nemzetközi pályázatok segítségével, akár néhány száz forintból megvásárolt homokzsákok telepítésével. A hortobágyi szem – a hortobágyiak mindig távolra néznek először, csak utána közelre – ezeket a finom felszín-egyenetlenségeket kiszúrja. Ma már a technika is a segítségünkre van azzal, hogy milliméter pontos felületmodelleket is tudunk alkotni. Meg tudjuk mondani, hogy azon a több száz hektáron hol van az a pont, ahol, ha leteszünk öt homokzsákot, akkor akár tíz hektáros sekélyvizes élőhelyet tudunk kialakítani.

Fotózott-e madarakat is Mongóliában?

Igen. Nagyon szeretem a darvakat, a Hortobágy és a daru összetartoznak. Különös várakozás volt bennem, hogy Mongóliában megfigyelhessem az ottani két darufajt, az amúri darut és a pártásdarut. Mind a kettőt sikerült látnom és lefényképeznem is.

Nagyon nagy élmény volt, hogy az amuri darvak éppen vezették a fiókáikat nem messze tőlem. A szürke daruval nem volt még ilyen élményem, lévén, hogy itt a térségben nem költ.

Több pályázat zsűrijében is részt vesz, mindig ugyanaz a szempontrendszere vagy pályázatfüggő?

A szempontom, ha profánul akarok fogalmazni, az, hogy tetszik-e nekem vagy sem. Mégsem tudom és nem is akarom levenni a természetvédő szemüvegemet. A kép mögött azt is nézem, hogy mit tud bemutatni, mit tud a laikusok számára közvetíteni. Amikor nézem a képet, már fogalmazom magamban, mit írnék hozzá, hiszen ez a fajta bemutatás a személyem sajátossága. Vannak olyan fotók, amelyek nagyon jó célt szolgálva tökéletesen megfelelnek ennek, és vannak, amelyek csak szépek. A világ arra halad, hogy minden legyen tökéletes és éles, hibátlanok legyenek a színek, fények stb.

Nekem belefér a tökéletlenség, hiszen magam sem tudok állandóan olyan körülmények között alkotni, hogy minden klappoljon. Nyilván vannak olyan képek, ahol a pontozás esetében a téma az erősebb, mint a kivitelezés. Tehát lehet kicsit bemozdult, de érdekes jelenetet ábrázol, akkor talán megengedőbb vagyok, ugyanakkor van, hogy szőrös szívű vagyok egy olyan képpel, amihez hasonlót már többször láttam. A madárfotósoknak megvannak a mérföldkövei, szeretne mindenki gyurgyalagot, gólyatöcsöt fényképezni. A zsűrizés szubjektív műfaj. Nyilván a 15. gólyatöcs és a 26. gyurgyalag fotónál már az ember telítődik, és lehet, hogy ha az a kép éppen 10 képpel hamarabb jön, akkor egy-két ponttal többet kapott volna rá. Ezt vállalnunk kell. Emberek vagyunk, mindenkinek van egyfajta belső szépérzéke.

Fotók: Szilágyi Attila